Már több hónapja nagymama lettem, de csak most jutottam oda, hogy ezt el is meséljem.
Néhány éve már "Anyós" is vagyok, az sem könnyű feladat. Lányos anyaként (és egy spórolós, nagyon egyszerű, már-már "tenyeres-talpas" nőként) nehéz megszokni, hogy a korábbi szokások/megszokások mennyire megváltoznak egy új szerelem/ új szereplő vagy új szerep képbe kerülésével.
És nagyszülőnek lenni még nehezebb.
Hogyan segíthetjük, támogathatjuk a gyerekünket, hogy ne legyek sok?
Szeretném leírni a tapasztalataimat. (Lehet jó, vagy rossz példa. Magamnak vagy másnak, és persze szívesen meghallgatok másokat is a nagyszülőséggel kapcsolatban)
Szóval..
Amikor megtudtuk, hogy érkezik egy új jövevény....
A kérdésem csak ennyi volt: Örülünk vagy sírunk?
Ezt azért tartom fontosnak, mert sokan nyomás alá helyezik a fiatalokat ("mikor lesz már unokám? mikor akarsz már szülni?"...) és a gyerekvállalás nem egy "társadalmi megfelelés", hanem egy közös és megfontolt döntés.
Persze a kérdés nálunk is elhangzott a szüleim részéről (mikor lesz már dédunokám?) Ezt nem tartom helyesnek. Mi van ha még szórakozni akar, esetleg egzisztenciát, vagy ha egyáltalán nem akar szülni.
Visszatérve a kérdésre: persze hogy örültünk :D
Igyekeztem végigkísérni a terhességet és ... naplót írtam a "leendő" unokámnak.
Hogy emlékezni tudjunk majd, mikor mekkora lehetett, mikor mozdult meg, stb..
Amikor szóltak, hogy be kell menni a kórházba, indul a buli, lélekszakadva rohantam oda.
Majd a bejárat előtt leültem, hogy... basszus, mi a fenét keresek itt? Ez nem az én dolgom.
Igaz a gyerekemről van szó, aki kórházban van, de...
Dehát születik egy új család! Ez az ő dolguk, az ő örömük, az ő pillanatuk. Így őrlődtem hosszú percekig, aztán eljöttem és vártam a hírt.
Fiú unokám született .
A kórházi látogatáskor (persze szerettem volna, de) nem akartam a kisbabát kivenni a babaágyból, gondoltam, nem fontoskodhatok, nem trollkodhatok bele a kis család életébe. (Mondjuk második nap, amikor ügyetlenkedtek, akkor kicsit belenyúltam a peluscserébe 😀)
Amikor hazamehettek, felajánlottam hogy viszek kaját vagy vásárolok -mindenféle alkalmatlankodás nélkül - de nem éltek vele. Nincs ezzel probléma, ügyesek, felnőttek, sőt, már felelős szülők, így hátrébb léptem. Persze minden nap beszéltünk a babáról, a családról és persze a lányom hogylétéről. És ez számomra egy újabb kulcsfontosságú rész.
Ilyenkor mindenki a babával van elfoglalva, (jaj de cuki, milyen édes, hogy alszik!...) - ez jól is esik a szülőknek. De szerintem nagyon fontos az Anyuka, illetve mindkét szülő hogyléte. Hiszen az Anya teste visszaalakul, ugyanakkor 24 órás szolgálat veszi kezdetét egy idegen területen (mégha utána olvastak is a dolgoknak), folytonos az aggódás, a félelem, no és persze a kialvatlanság.
Igen tudom hogy ezt szinte minden nő átélte, de gondoljunk bele, nem esett volna jól, ha valaki megkérdezi: hogy vagy, hogy bírod, kell-e segítség?
